A világunk ketté szakadt.
Ő csak engem lát, én csak őt látom, egymást mégsem látjuk.
Bonyolult. Egy bölcs ember, akit egy tökéletes világban nagyapának neveztem, ezt szokta mondani.
Azt hiszem. Nem tudom.
Semmit sem tudok ebben az ismeretlen világban.
Lépdelek a folyosón. Látom, ahogyan ő fut egy másikon, ellentétes irányba, mégis felém. Az ő világában arra lehetek. Az enyémben erre. Hallgatom a cipőm kopogását, kinézek a kifejezéstelen ablakon, egy ugyanolyan szürke, és teljesen kifejezéstelen világba. A fák szürkék, az ég fehér, és minden e két szín árnyalatait veszi át. Szél fúj, valaki nyitva hagyta az ablakot.
Az a valaki én voltam, mert más nincs ebben a világban.
Nézem, ahogy fut tovább, rendületlenül, és nem tűnik fel semmi féle haladás. Ki tudja.
Az ablakpárkányra könyökölök, és kinyújtom a kezemet az ég felé. A fehér égen szürke felhők úsznak. A kezem rendellenes színként bőrszínű. A hajam pedig vörös, ahogyan a szemem kék.
A felhők felgyorsulnak, innét tudom meg, miszerint nála megállt az idő. Üres tekintettel meredek a falevélre, mely le akar szakadni az ágról. Miért akarsz leszakadni? Nem jó neked ott, hol vagy?
Nagyot sóhajtok, és visszatér a tekintetem rá.
Túl rég játszunk. Túl rég kezdődött már a játszma.
Talán örökké fogjuk.
Meglepetésemben elfelejtek lélegezni is. Rám néz, nem mögém, nem valahova a távolba a környékemen, hanem rám. A szemembe mélyeszti tekintetét.
Könnyek gyülekeznek, és záporoznak bőrszínű arcomon végig. Szürke könnyek áztatják a fehér padlót, és mint a festék, be is festik. Zokogom, és minden erőmet összeszedve felé kezdek futni a folyóson.
Egy kanyar balra, aztán egyenesen, és ott kell legyen a fordulónál!
A vörös hajam érzem, lobog. Könnyeim mögöttem szürke cseppeket hagynak, de nem zavartatom magam.
A fehér padlón már alig van olyan hely, ami nem lenne szürke.
Rohanok felé. Gyorsnak érzem magam, mégis azt kívánom, bár szárnyalhatnék. Két szárnycsapással ott akarok teremni előtte. Véget akarok vetni ennek az egésznek.
Túl vagyok az első bal fordulaton, bár nem látom a sarkon.
Ráerőltetem az agyamra azt a gondolatot, hogy csupán nem látok el odáig.
Tovább szaladok, zokogok keservesen, és remélem, hallja. Szeretném, hogy hallja, itt vagyok!
Kiáltanék valamit, de nem jut eszembe semmi. Ezért csak nyöszörgök, próbálom lenyelni a rengeteg könnycseppet, melyek a számba is legördültek. Az egyenruhám kabátjával megtörölöm gyorsan az orromat.
Nem érzékelem, hogy haladtam volna.
Ekkor felidézem az arany színű tekintetét a rengeteg szürke közt. A barna haját. Mindenét, hisz pontosan emlékszem rá. Öt perce történhetett. Mindörökké meg akarom jegyezni ezt a pillanatot.
Észre vett.
Üvöltök, de csak morgásnak tűnik. Akadozik a hangom, a torkomat a sírás gyötri.
Csakis előre nézek, de még mindig túl messzinek tűnik a folyosó vége. A könnyeim fogyni kezdenek.
Helyébe egy még fájdalmasabb dolog kezd felélénkülni bennem.
A felismerés.
Ellököm magamtól az érzést, a futásra koncentrálok, semmi másra.
Nem szabad. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem!
De, de, de, de, de, de!
Amikor elfogynak a könnyeim, és az orrom sem folyik tovább, elkezdek remegni teljes erőmből, direkt. Azt akarom, hogy remegjek. Bármit, csak ne az igazságot.
Még egy kicsit ne, jó?
Remegés közben betűket gyakorlok. Az ő neve betűi azok. Az egyetlen szót, amit képes vagyok kipréselni számon.
A remegéstől elzsibbad mindenem, és fáj is. Örömmel veszem ezt észre, mert fáztam. Így legalább melegem van, a homlokom is forró, ahogy az arcom is.
Valaki nyitva hagyta az ablakokat, és az őszi szél leveleket fújt be a hideggel együtt.
Valakinek be kéne csuknia az ablakokat.
Egy zebrához érek.
Nem tudom, mit keres egy zebra az iskolánk folyosóján. Megtorpanok, és kifújom a levegőt. Eddig hanyagoltam az ilyesmiket. A zebrát figyelem. Körbenézek, és rájövök, kiértem az épületből.
Kint vagyok ebben a hideg, és fájdalmas világban. Egymagam.
A szürke leveleket a szél fújja, és fújja. Rengeteg van belőlük. A szél nagyon kitartó.
Tekintetem a levelekkel tarkított zebrára tapad. Egy fehér csík, egy szürke. Egy fehér csík, egy szürke.
Ez ismétlődik négyszer.
Végignézek rajta, megszámolva a fehér csíkokat.
A végén valami rendelleneset találok.
Egy színt. Egy barna színt. Felkapom a fejemet, hogy megnézzem, mi lehet az.
Pedig már tudom.
A szívem szó szerint olyan hevesen ver, hogy majd' kiugrik a helyéről.
Ő AZ.
Ő itt van, előttem, velem szemben, a rövidke út túloldalán. Négy fehér és négy szürke csík választ el csupán bennünket.
Ha tudnék, sírnék, de most a remegéssel kell beérnem.
És lát engem. Lát engem, a szemembe néz, engem néz, lát engem, ő lát engem.
Elhitetem magammal, hogy ez tényleg igaz.
Felé rohanok, nem húzom tovább az időt. Rettegek attól, hogy ahogyan az elszáradt leveleket, úgy őt is felkapja, és elviszi a szél. Nem viheti el. Nem engedem.
Kinyújtom felé a kezem, hogy hamarabb megérinthessem. Ő is kinyújtja a kezét, lassan, nagyon lassan.
Tehát lát. Még mindig lát.
Hisztérikusan a nevét ismételem, először motyogva, aztán suttogva, kiáltva, végül üvöltve. Végre. Végre. Hadd érjek hozzád... Úgy fázom.
Te is fázol?
Érj hozzám, érj hozzám, gondolom, miközben a nevét ismételem.
Még mindig nem jutottam el hozzá. Olyan messze van. De ő engem néz azokkal az arany színű szemekkel, és hiszek benne, hogy egyszer eljutok hozzá. Azt üzeni.
Miért nem szólalsz meg?
Szólalj meg, hadd tudjam meg, mi is a nevem, mert már elfelejtettem. Szólíts, vagy mondj bármit, érj hozzám!
Ki akarom mondani ezeket, viszont tudom, hogy nem lennék rá képes.
Amikor továbbra is az arany szemekbe nézek, megtudom.
Megtudom, hogy a világomban megállt az idő.
Utolsó reménytelen nyögést próbálok hallatni. Nem megy.
Csak
remélni
tudom
nála
talán
nem állt meg.
Találkoztunk.
A játék újra elkezdődik, az elejétől.
